Where the realms begins.

Lelkem üres utakon sétál,
A megtört álmok útján.
Az egyetlen, amin mehetek,
Akkor is, ha egyedül lépdelek.
Nem maradt mellettem senki mára,
Ez bizony az elveszett álmok sétánya.

Lelkem kihalt tereken bolyong,
Egyedül, csendben, itthon vagyok.
Alszik a város, csak én ébredek,
Messze ellátni, el nem tévedek.
Egyedül az árnyékom követ kitartón,
Csak a szívem dobog lassan, nyugtatón.

Elhagyatott sikátorok közt járva,
Várom, hátha valaki rám találna.
Csak nézek, előre merre visz az utam,
Kisüt a nap, néhány felhő elsuhan,
Látom a fényt, haladok, merre mutat,
Talán már megtaláltam a kiutat…?

Lelkem most friss mezőre téved,
Egy helyre ahol az új remény éled.
Az egyetlen út, amin mehetek,
Ahol új barátokhoz érkezhetek.
Ismerősök követnek, mellettem sétálnak.
Látom már, ez életem boldogsága…

― Itt is vagyunk. ― mondta F. ― Ez az a hely. A hely, ahogy egykoron megígértük.
Egy kid domb mellet álltak. Körülöttük hatalmas mindent eltakaró búzamező. Magasra nőtt már akkor a termés, közeledett az aratás. Talán ezért is tért vissza F erre a helyre. Mögötte felesége és két gyermeke szemlélte az előadást.
― Ahol most állok, itt egy nagy pad állt, fölöttünk pedig vastag ponyva feszült. Még mi tettük fel valamikor nagyon régen. Erre a két fára kötöttük az egyik felét. A másik vége egy akkor már kiselejtezett traktor vázához volt erősítve. Ez volt a mi kis várunk. Mindig itt játszottunk reggeltől estig. Télen, Nyáron, az esőben. Szóval mindig. Ez volt az a hely. Ez volt a mi helyünk.
A megfakult emlékekből nem sok maradt már. Maga a hely megváltozott, felújították. A két fából az egyiket (még pediglen M –ét) kivágták, elkorhadt szegény. A traktor roncsait az óta elvitték onnan. A pad már rég eltört, az a része am F fájára lett szögelve még mindig tart, de a felénél már elvágták, egyedül a fa pedig nem birkózott meg a súllyal, megadta magát a szerkezet. A kitaposott helyeket már újra benőtte a természet. Nem maradt ott már semmi a régi szép időből. Csak az emlékek…

Milyen szépek is voltak azok az évek. Tíz éves sem volt még, igen fiatalon ismerte meg M –et a szomszéd farm leányát. Mindketten fiatalok, játékos kedvűek voltak. Az első napon összebarátkoztak. F –éknek hatalmas telkük volt. A család a termesztésből élt meg így a hatalmas mezők mindig be voltak vetve valamivel. Dzsungelnek képzelték a tájat, mindig ki lehetett találni valami mesét, amiben van királylány meg daliás herceg és persze valami hatalmas emberevő növény esetleg egy vérszomjas madárijesztő. Tökéletes hely volt két gyereknek. A hely ahol később felnőttek. A titkos menedéküket M tizenharmadik születésnapján fedezték fel. Egy bújócska és fogócskaszerű játék keretében szaladták körbe az egész birtokot. Épp csak megálltak pihenni egy kisebb kinövelésen. Két fa állott, két árnyékba bújtak a megfáradt utazók. Így nevezték el őket F és M fájának. Másnap visszatértek erre a helyre, játszadoztak, pihentek a fák hatalmas lombjai alatt. F apja szerelte oda azt a padot, hogy legyen hol ülniük a gyerekeknek, bár az emlékek úgy mesélik maga F szögelte fel a deszkákat. Akárhogy is történt, az a pad nagyon is jó szolgálatot tett az elkövetkező időkben. Néhány rönköt is odacipeltek a gyerekek, asztalt, polcokat gyártottak saját birodalmukba. Szépen lassan egy saját házat építettek fel ott a kis domb rejtekében…

A legtöbb fontos eseményt ezen túl a saját kis várukban ünnepelték meg. F tizenhatodik születésnapját is itt tartották. A hivatalos ceremónia leforgása után megtömött táskákkal vágtak neki a búzaföldnek. A hely nem sokat változott az óta, csak gyarapodtak a hasznos kellékek a birodalom körül. Plédeket terítettek a földre, újabb ponyvákat kötöztek a fákra. Sötétedésig tartott a móka, lassan indulniuk kellett haza. M magához húzta F –et, valamit a fülébe súgott. Nem szeretett volna még menni. Félt otthon. Családja elég zűrös volt akkoriban, nem szeretett otthon lenni, ezért is jelentett neki olyan sokat ez a hely, szinte már ideköltözött.
― Ne menjünk még, olyan szép most minden. ―mondta, s visszaült a padra.
― Haza kell mennünk te is tudod. A szüleink megint mérgesek lesznek.
― Mi van, ha most nem? ― próbált érvelni. ―A szülinapod van, biztos nem haragudna rád senki.
― Valóban. Inkább csak aggódnának, és én ezt nem akarom.
M most valami különös dolgot tett. Odaült a pad közepére és mutatott F –nek üljön le.
― Tudod, én még félek hazamenni, nem tudom mi fogad majd otthon. Kérlek, maradjunk még egy pár percet. Gyere, bújj ide, kezd kicsit hideg lenni. ― Szép nyári este volt, és nagyon meleg. Szegény lány belül fázott, de ott nagyon. F hozzábújt, átkarolta, s kabátját a vállára terítette.
― Minden rendben lesz. ― mondta. Majd megszorította a lány vállát.
― Ígérj meg nekem valamit. Ígérjünk meg valamit. Legyen ez a hely a mi helyünk. Ha valami történik velünk, itt mindig itthon leszünk. Ígérd meg nekem, hogy ez a hely mindig itt lesz. Hogy ez sosem fog eltűnni. Ígérd meg hogy örökre barátok maradunk.
Aznap este megcsókolták egymást. Aznap este ígéretet tettek. Az a hely, az életük egy kis részévé vált. Utolsó menedékül szolgált ebben a rohanó világban.

Teltek az évek, a tortákon már tizenhét gyertya állt. Hogy múlik az idő. Hogy múlik minden. A két gyermek is egészen megváltozott. Felnőttek. Akkor került oda a traktor roncsa is a búvóhelyükre. F családjáé volt eredetileg a gépezet, de a hosszú évek alatt felmondta a szolgálatot. Apja úgy gondolta tökéletes helye lesz majd a menedékben. És valóban úgy is lett. Egy meleg nyári este történt, hogy ők ketten még kint játszadoztak a mezőn, s hirtelen lett korom sötét. Bár ismerték az egész telket, mint a tenyerüket, nem akartak hazamenni. Kint aludtak a saját házukban. A roncs vezetőfülkéje tökéletes hely volt, hogy megvessék az ágyat. A hatalmas fotelekben bőven elfértek volna négyen is. De ők csak ketten voltak. Egy fiú és egy lány, együtt egy ágyban. Hát így történt, így nőttek fel mindketten aznap este. Hideg éj követte a forró nappalt, a takaró alatt is fáztak. Menedéket keresve bújtak össze, testükkel melegítették egymást. A gondolatokat tett követte. Tökéletes nap volt az. Bár az emlékek már kezdnek elhalványulni, az a nap örökre megmarad. Akkor azt hitték övék a világ, hogy már minden örökre így marad. Ott ama kicsiny hely rejtekében…

― És vele mi lett? Hova tűnt M?
― Változik a világ… Megváltoztunk mi is. Én a szüleimmel a városba költöztem, én onnan Pestre kerültem tanulni. Később munkát találtam és letelepedtem. Elég gyenge vége lett így a kalandos történetnek. De úgy érzem így kellett lennie. Rád nézek, és tudom, boldog vagyok. Valahol ő is biztos boldogan él, mióta elköltöztünk nem hallottam róla.
― Téged nem bánt ez, nem érzed, hogy megváltoztatok volna?
― Nem azt semmiképp sem mondanám. Pusztán csak felnőttünk…

Pörög a pakli, forog a kártya,
Fele már a földön hever másra várva.
Csak egy ász lett bekeverve,
S mond ugyan mikor kerül a tetejére?

Játszol, játszom, hazárd az egész világ.
Egy lapra teszünk fel mindent, a mi hibánk.
De mi lesz ha feldobjuk a hármat és ott van,
A te lapjaid pedig már rég a porban...

Már csak pár lap van hátra az életből,
Öreg játékosként vélekedsz az életről.
Ha megkérdeznénk, mi volt a hibád,
Mit mondanál, az osztó csalt, ki más?

Szomorú gondolat, az élettől messze űz,
Késő, nem hat rajta a tisztító tűz.
Lelkem még mindig kiált, remél,
Hiába csapdossa arcom a hideg szél.
Mondanám százszor, hogy szeretlek, hidd el,
De addigra tüdőm már megtelt vízzel.
Szívem örökké szeretni akar,
Mára mégis csak puha föld takar.
Fellázadt ellenem a négy őselem,
Szép lassan felemészt a szerelem.

Fehér volt minden. Érzések, lépések kavarogtak fejemben. Minden és semmi. Érzem, itt van körülöttem. Hol előttem, hol mögöttem. Léteztem. Derengnek még a képek, kitisztulni látszik minden. Hiszen ez te vagy. Itt állsz előttem. Odalépek hozzád. Te pedig beszélsz hozzám. Ajakaid lassított felvételben formálják a szavakat. Nem hallom. Fejem mintha víz alatt lenne. Szinte hallom is a csobogást. Most pedig te közeledsz. Itt állsz előttem. Még mindig szép vagy. Szebb, mint valaha. Mintha levetkőzted volna a bűneid. Megtisztulva lépsz elém. Úgy ahogy régen. Őszintén. Jobb kezed nyújtod most felém. Még mindig bízom benned. Tenyerem a tiedre helyezem. Gyengéden húzol magadhoz. Kezem az arcodhoz ér. Érzem, ahogy lüktetsz. Ahogy ver a szíved. Válladon nyugszik most karom. Már nyúlsz is a másikért. Most pedig ölelkezünk. Hogy lehet ez? Mi történt velünk? Szemedben megcsillan. Visszatért bele a régi csillogás. Hozzám bújsz. Arcod vállamra fekteted. Magadhoz szorítasz. Ujjaid mélyen szántják testem. Nem érdekel. Nem fáj. Itt vagy velem. Álladhoz emelem kezem. Rám nézel. Arcod simogatom. Mosolyogsz. Mosolygok. Szeretsz. Szeretlek. Odahajolok hozzád. Forrók az ajkaid. Felmelegít tüzed. Hevít a csókod. Érzem a nyelved. Érzem az ajkad. Az illatod. ami tegnap volt rajtad. Tested egyre szorosabban simul hozzám. Átjár a tűz. Elengedem magam. Hátradőlünk. Felhők közt fekszünk. Nagyon szép. Nagyon szép vagy. Szép a hely is. Szép minden…

Csak nehéz elhinnem.
És vége. Véget ért az álom. Ismét itt fekszem az ágyon.
Egyedül…

Létezik egy világ, ahol csendben elmélkedek.
Létezik egy világ, ahol veled szeretkezek.
Vajon melyik az igaz, Ez vagy Az?

Talán túl sokat vártál… Ezek voltak az utolsó hangok a fejemben. Aznap tökéletes idő volt, úgy gondoltuk, ma kell megtennünk. Így vágtunk neki vagy százan, hogy megváltsuk a világot. Talpunk alatt megzendült a föld, mögöttünk emberek gyülekeztek, ki nézni ki küzdeni jött. Küzdeni a rendszer ellen, egy szebb jövőért a gyermekeinknek. A többiről már nincsenek emlékeim, zavart képek ugranak csak be. Ahogy ott állunk az ország háza előtt. Hallom a nép akaratát, ajkam is zengi a szavát. Egy utolsó kép, hatalmas dörrenés, az egyik ház tetejéről adták le a lövést. Aztán hideg lett. Forró nyári este volt, én pedig kezdtem kihűlni. A takaró, amit a hasamhoz nyomtak, gyorsan átmelegedett, az élet szép lassan lépett ki a testemből. Akkor szólalt meg az égi dallam, még most is fülembe csengenek Alvin szavai:

„Talán túl sokat vártál az élettől”

S milyen igaz, lehet, hogy csak túl sokat akartam, és most erőmön felül vállaltam.

„Talán nem vagy jobb másnál”

Létezhet? A szent ügyért harcoltunk, de vajon ki az, aki megmondhatja mi a szent, mi az igaz ügy. Mi halandók, hogy merhettünk istent játszani?

„Vagy talán belefáradtál?”

Igen elfáradtam. A teret vörösre festette már a vérem, úgy érzem, el kell mennem. Hívogatnak, elcsábítanak a gyönyörű szavak. Fel. Egy csendes kis helyre. Fel, ahol most béke honol. Haza.

„Így leszel élőből holt…”

Még egyszer becsukom szemem. Utoljára. Halálom hírére megremeg a föld, és leszakad az ég. Talán én voltam az első, akit magával ragadott a forradalom, de nem az utolsó, akit megölt e rendszer.
Az ember…

Egy éjszaka elrabolt,
Egy éjszaka, ami igaz volt,
Ami nem az ígéretekről szólt,
Kezünk összeért újra meg újra.

Szó nélkül álltunk egymás előtt,
Csendesen ölelt, csókolt,
Szavak nélkül is érthető volt,
Kezünk összeért újra meg újra.

Kezeid hívogatóan simulnak most hozzám,
Nevemen szólítasz, sietek hozzád,
Egy éjszaka őszintén, igaz remény,
Ez mind szép és jó, de nekem nem elég…

Egy éjszaka varázslatos volt,
Két szemével elrabolt,
A két test összeért,
Végül a semmiért.

Egyszer fent, aztán lent,
Napról napra máshogy ment,
Valahol eltűnt az ígéret,
Szerelem a semmiért.

Kezeid hívogatóan simulnak most hozzám,
Nevemen szólítasz, sietek hozzád,
Egy éjszaka őszintén, igaz remény,
Ez mind szép és jó, de nekem nem elég…

Hét elkövetett bűn,
Hét mit követ hűn
Itt a kereszt tövén,
Nem látom többé a reményt.

Egy, mikor megláttalak,
Egy, mikor megszólítottalak,
Egy, mikor csókot loptam,
Egy, mikor ágyba csaltam,
Egy, mikor megszerettem,
Egy, mikor elvesztettem.

És egy mikor nem engedem el,
Hiszen mindig küzdeni kell.

Hét halálos bűn,
Hét pokolra küld.
Távolodik a kereszt,
De nem érdekel, csak szeress.

Egy mikor, rád néztem,
Egy mikor, hozzád értem,
Egy mikor, csókot adtál,
Egy mikor, enyém voltál,
Egy mikor, álmodoztam a házasságról,
Egy mikor, nem tűnődtem a szakításról.

És egy amikor még nem ér véget,
Küzdök, mert erről szól az élet.

Hét ki nem mondott bűn,
Hét most engem néz keserűn.
Ha majd eljön a megváltó kereszt,
Tudni fogjuk ki az, ki igazán szeret.

Bánatom, e névtelenség,
Ez a reményvesztett mindenség.
Ontom a szavakat, hasztalan
minden, a képlet megoldhatatlan.
Lelkem egyedül, szuverén kereng
a Szerelem hajnalán, de lassan dereng.
Rémlik már az a tett, a történet
Nem értem ilyen hogyan történhet
Az emberrel, a rendszerrel,
velünk, az őszinte Szerelemmel.
Verselek a Csöndben egyedül,
S a Csönd is beszél hozzám, nem vagyok egyedül…

Van a mi lépcsőházunkban egy postaláda. A városi legendák szerint, ha valaki abba bedob egy szerelmes levelet, az valóra fog válni. Én még kicsi voltam mikor ez történt, sajnos nem emlékszem rá. Csak képek és elbeszélések maradtak fent az utókornak, és egy mondás: Az a bizonyos postaláda…

Semmi sem történik ok nélkül. Még az, sem ahogy akkor egymás szemébe néztek. Még sosem találkoztak, az volt az első. Az a néhány mozdulat elmondott mindent, és egy örök életre szólt. Azon a napon még nem is látszott, de egy szempillantás, az a huncut mosoly, az édes szempár, azok a vaskos ajkak, az őszinte tekintet, a valóság, és az álom maga. Egy pillanat alatt történt minden, mégis egy egész élet benne volt. Azóta sok hasonló pillanat történt, azok a huncut ajkak, azok a szép szemek az óta is ott mosolyognak minden nap. Az új postásról van most szó. Csak két napja van szolgálatban, máris megtetszett neki ez a munka. Minden nap új emberekkel találkozni az egy dolog, annál már csak egy varázslatosabb dolog létezik, ismerni egy embert, és minden nap újakat megtudni. Így járta napról napra azt a bizonyos házat, azt a bizonyos postaládát. Minden nap találkoztak, minden nap jelen volt az a kis újdonság, az a pár perc kikapcsolódás. Az a pár perc néha óráknak tűnt, két ember közt, akik valóban egy húron pendültek. Volt egy férfi, igen postás volt ő. Becsülettel végezte a napi munkát, és boldogan várta azt a postaládát. Volt egy nő is ebben a történetben, egy, akinek az élete nagyobb ívet vett ebben a történetben, mint valaha egész életében. Ők ketten lesznek most a főszereplők ebben a varázslatos mesében. Akkor már több hete volt címlapon e plátói románc, két ember között, akik tudtak dolgokat egymásról, mégis ismeretlenek voltak egymásnak. Teltek múltak a napok, történtek huncutabb pillanatok, néha elcsattant pár flört, néhány édes kacsintás, de a végső szót sose mondta ki senki. Így teltek az idők, múltak a napok, mégsem haladt előre az idő. A lány nem tudott tovább várni, szét kellet néznie a nagyvilágban. Egy héten át járta az éjszakai bárokat, de nem lelte meg a boldogságot. Volt egy srác a munkahelyén, évek óta nézegette már a lányt magának. Végre eljött az idő megpróbálta… Vannak dolgok, amiket ha túl sokáig nézegetünk, nem fogják beváltani a kívánt sikert. Mint amikor a kirakatban egy játék nagyon jól néz ki, de a kezünkben mar látszik rajta a made-in-china. Így járt szegény. Olyan, sokáig nem mert tenni, hogy képzeletében hatalmas embernek állította be. Ahogy az lenni szokott, szép lassan eltörpült minden, ahogy felszínre kerültek az emberi jegyek. Azért a randi után még írt egy olyan régi szerelmes levelet. Meg akarta még egyszer köszönni az estét, majd örökre elköszönni. Régi szivecskés boríték volt csak otthon, abban küldte el. Szokták mondani, hogy minden okkal történik, hogy az a levél okkal került kedvenc postásunk táskájába. Hogy aznap okkal találkoztak lent a lépcsőházban. Amikor elővette a leveleket és meglátta azt a rózsaszín borítékot azt hitte megfullad. Nem jöttek ki többé szavak a száján, pont aznap akarta elhívni valahova egy kávéra vagy valamire. És akkor minden megváltozott. Minden semmisé vált. Egy könnycsepp futott végig az arcán, utána már nem lehetett látni. Szaladt el messze, amerre csak látott. A nő fel sem fogta mi történik, amíg meg nem látta a levelet. Akkor kapcsolt csak, hogy itt valami félre értés lehet. Ledobta cipőit és teljes erőből neki iramodva futott a postás után. „Postás úr kérem, kérem, várjon. Oh, mister hova rohan? Hát nem látja, hogy magát várom?” Egyszer aztán a férfi nem bírta tovább, megáll egy kisebb szökőkútnál. Ott érte utol a nő. Ott borult a karjaiba. Ott ölelte át szenvedélyesen. Ott csókolta meg először. Ott történt minden…