Talán túl sokat vártál… Ezek voltak az utolsó hangok a fejemben. Aznap tökéletes idő volt, úgy gondoltuk, ma kell megtennünk. Így vágtunk neki vagy százan, hogy megváltsuk a világot. Talpunk alatt megzendült a föld, mögöttünk emberek gyülekeztek, ki nézni ki küzdeni jött. Küzdeni a rendszer ellen, egy szebb jövőért a gyermekeinknek. A többiről már nincsenek emlékeim, zavart képek ugranak csak be. Ahogy ott állunk az ország háza előtt. Hallom a nép akaratát, ajkam is zengi a szavát. Egy utolsó kép, hatalmas dörrenés, az egyik ház tetejéről adták le a lövést. Aztán hideg lett. Forró nyári este volt, én pedig kezdtem kihűlni. A takaró, amit a hasamhoz nyomtak, gyorsan átmelegedett, az élet szép lassan lépett ki a testemből. Akkor szólalt meg az égi dallam, még most is fülembe csengenek Alvin szavai:
„Talán túl sokat vártál az élettől”
S milyen igaz, lehet, hogy csak túl sokat akartam, és most erőmön felül vállaltam.
„Talán nem vagy jobb másnál”
Létezhet? A szent ügyért harcoltunk, de vajon ki az, aki megmondhatja mi a szent, mi az igaz ügy. Mi halandók, hogy merhettünk istent játszani?
„Vagy talán belefáradtál?”
Igen elfáradtam. A teret vörösre festette már a vérem, úgy érzem, el kell mennem. Hívogatnak, elcsábítanak a gyönyörű szavak. Fel. Egy csendes kis helyre. Fel, ahol most béke honol. Haza.
„Így leszel élőből holt…”
Még egyszer becsukom szemem. Utoljára. Halálom hírére megremeg a föld, és leszakad az ég. Talán én voltam az első, akit magával ragadott a forradalom, de nem az utolsó, akit megölt e rendszer.
Az ember…
