Van a mi lépcsőházunkban egy postaláda. A városi legendák szerint, ha valaki abba bedob egy szerelmes levelet, az valóra fog válni. Én még kicsi voltam mikor ez történt, sajnos nem emlékszem rá. Csak képek és elbeszélések maradtak fent az utókornak, és egy mondás: Az a bizonyos postaláda…
Semmi sem történik ok nélkül. Még az, sem ahogy akkor egymás szemébe néztek. Még sosem találkoztak, az volt az első. Az a néhány mozdulat elmondott mindent, és egy örök életre szólt. Azon a napon még nem is látszott, de egy szempillantás, az a huncut mosoly, az édes szempár, azok a vaskos ajkak, az őszinte tekintet, a valóság, és az álom maga. Egy pillanat alatt történt minden, mégis egy egész élet benne volt. Azóta sok hasonló pillanat történt, azok a huncut ajkak, azok a szép szemek az óta is ott mosolyognak minden nap. Az új postásról van most szó. Csak két napja van szolgálatban, máris megtetszett neki ez a munka. Minden nap új emberekkel találkozni az egy dolog, annál már csak egy varázslatosabb dolog létezik, ismerni egy embert, és minden nap újakat megtudni. Így járta napról napra azt a bizonyos házat, azt a bizonyos postaládát. Minden nap találkoztak, minden nap jelen volt az a kis újdonság, az a pár perc kikapcsolódás. Az a pár perc néha óráknak tűnt, két ember közt, akik valóban egy húron pendültek. Volt egy férfi, igen postás volt ő. Becsülettel végezte a napi munkát, és boldogan várta azt a postaládát. Volt egy nő is ebben a történetben, egy, akinek az élete nagyobb ívet vett ebben a történetben, mint valaha egész életében. Ők ketten lesznek most a főszereplők ebben a varázslatos mesében. Akkor már több hete volt címlapon e plátói románc, két ember között, akik tudtak dolgokat egymásról, mégis ismeretlenek voltak egymásnak. Teltek múltak a napok, történtek huncutabb pillanatok, néha elcsattant pár flört, néhány édes kacsintás, de a végső szót sose mondta ki senki. Így teltek az idők, múltak a napok, mégsem haladt előre az idő. A lány nem tudott tovább várni, szét kellet néznie a nagyvilágban. Egy héten át járta az éjszakai bárokat, de nem lelte meg a boldogságot. Volt egy srác a munkahelyén, évek óta nézegette már a lányt magának. Végre eljött az idő megpróbálta… Vannak dolgok, amiket ha túl sokáig nézegetünk, nem fogják beváltani a kívánt sikert. Mint amikor a kirakatban egy játék nagyon jól néz ki, de a kezünkben mar látszik rajta a made-in-china. Így járt szegény. Olyan, sokáig nem mert tenni, hogy képzeletében hatalmas embernek állította be. Ahogy az lenni szokott, szép lassan eltörpült minden, ahogy felszínre kerültek az emberi jegyek. Azért a randi után még írt egy olyan régi szerelmes levelet. Meg akarta még egyszer köszönni az estét, majd örökre elköszönni. Régi szivecskés boríték volt csak otthon, abban küldte el. Szokták mondani, hogy minden okkal történik, hogy az a levél okkal került kedvenc postásunk táskájába. Hogy aznap okkal találkoztak lent a lépcsőházban. Amikor elővette a leveleket és meglátta azt a rózsaszín borítékot azt hitte megfullad. Nem jöttek ki többé szavak a száján, pont aznap akarta elhívni valahova egy kávéra vagy valamire. És akkor minden megváltozott. Minden semmisé vált. Egy könnycsepp futott végig az arcán, utána már nem lehetett látni. Szaladt el messze, amerre csak látott. A nő fel sem fogta mi történik, amíg meg nem látta a levelet. Akkor kapcsolt csak, hogy itt valami félre értés lehet. Ledobta cipőit és teljes erőből neki iramodva futott a postás után. „Postás úr kérem, kérem, várjon. Oh, mister hova rohan? Hát nem látja, hogy magát várom?” Egyszer aztán a férfi nem bírta tovább, megáll egy kisebb szökőkútnál. Ott érte utol a nő. Ott borult a karjaiba. Ott ölelte át szenvedélyesen. Ott csókolta meg először. Ott történt minden…
