― Itt is vagyunk. ― mondta F. ― Ez az a hely. A hely, ahogy egykoron megígértük.
Egy kid domb mellet álltak. Körülöttük hatalmas mindent eltakaró búzamező. Magasra nőtt már akkor a termés, közeledett az aratás. Talán ezért is tért vissza F erre a helyre. Mögötte felesége és két gyermeke szemlélte az előadást.
― Ahol most állok, itt egy nagy pad állt, fölöttünk pedig vastag ponyva feszült. Még mi tettük fel valamikor nagyon régen. Erre a két fára kötöttük az egyik felét. A másik vége egy akkor már kiselejtezett traktor vázához volt erősítve. Ez volt a mi kis várunk. Mindig itt játszottunk reggeltől estig. Télen, Nyáron, az esőben. Szóval mindig. Ez volt az a hely. Ez volt a mi helyünk.
A megfakult emlékekből nem sok maradt már. Maga a hely megváltozott, felújították. A két fából az egyiket (még pediglen M –ét) kivágták, elkorhadt szegény. A traktor roncsait az óta elvitték onnan. A pad már rég eltört, az a része am F fájára lett szögelve még mindig tart, de a felénél már elvágták, egyedül a fa pedig nem birkózott meg a súllyal, megadta magát a szerkezet. A kitaposott helyeket már újra benőtte a természet. Nem maradt ott már semmi a régi szép időből. Csak az emlékek…
Milyen szépek is voltak azok az évek. Tíz éves sem volt még, igen fiatalon ismerte meg M –et a szomszéd farm leányát. Mindketten fiatalok, játékos kedvűek voltak. Az első napon összebarátkoztak. F –éknek hatalmas telkük volt. A család a termesztésből élt meg így a hatalmas mezők mindig be voltak vetve valamivel. Dzsungelnek képzelték a tájat, mindig ki lehetett találni valami mesét, amiben van királylány meg daliás herceg és persze valami hatalmas emberevő növény esetleg egy vérszomjas madárijesztő. Tökéletes hely volt két gyereknek. A hely ahol később felnőttek. A titkos menedéküket M tizenharmadik születésnapján fedezték fel. Egy bújócska és fogócskaszerű játék keretében szaladták körbe az egész birtokot. Épp csak megálltak pihenni egy kisebb kinövelésen. Két fa állott, két árnyékba bújtak a megfáradt utazók. Így nevezték el őket F és M fájának. Másnap visszatértek erre a helyre, játszadoztak, pihentek a fák hatalmas lombjai alatt. F apja szerelte oda azt a padot, hogy legyen hol ülniük a gyerekeknek, bár az emlékek úgy mesélik maga F szögelte fel a deszkákat. Akárhogy is történt, az a pad nagyon is jó szolgálatot tett az elkövetkező időkben. Néhány rönköt is odacipeltek a gyerekek, asztalt, polcokat gyártottak saját birodalmukba. Szépen lassan egy saját házat építettek fel ott a kis domb rejtekében…
A legtöbb fontos eseményt ezen túl a saját kis várukban ünnepelték meg. F tizenhatodik születésnapját is itt tartották. A hivatalos ceremónia leforgása után megtömött táskákkal vágtak neki a búzaföldnek. A hely nem sokat változott az óta, csak gyarapodtak a hasznos kellékek a birodalom körül. Plédeket terítettek a földre, újabb ponyvákat kötöztek a fákra. Sötétedésig tartott a móka, lassan indulniuk kellett haza. M magához húzta F –et, valamit a fülébe súgott. Nem szeretett volna még menni. Félt otthon. Családja elég zűrös volt akkoriban, nem szeretett otthon lenni, ezért is jelentett neki olyan sokat ez a hely, szinte már ideköltözött.
― Ne menjünk még, olyan szép most minden. ―mondta, s visszaült a padra.
― Haza kell mennünk te is tudod. A szüleink megint mérgesek lesznek.
― Mi van, ha most nem? ― próbált érvelni. ―A szülinapod van, biztos nem haragudna rád senki.
― Valóban. Inkább csak aggódnának, és én ezt nem akarom.
M most valami különös dolgot tett. Odaült a pad közepére és mutatott F –nek üljön le.
― Tudod, én még félek hazamenni, nem tudom mi fogad majd otthon. Kérlek, maradjunk még egy pár percet. Gyere, bújj ide, kezd kicsit hideg lenni. ― Szép nyári este volt, és nagyon meleg. Szegény lány belül fázott, de ott nagyon. F hozzábújt, átkarolta, s kabátját a vállára terítette.
― Minden rendben lesz. ― mondta. Majd megszorította a lány vállát.
― Ígérj meg nekem valamit. Ígérjünk meg valamit. Legyen ez a hely a mi helyünk. Ha valami történik velünk, itt mindig itthon leszünk. Ígérd meg nekem, hogy ez a hely mindig itt lesz. Hogy ez sosem fog eltűnni. Ígérd meg hogy örökre barátok maradunk.
Aznap este megcsókolták egymást. Aznap este ígéretet tettek. Az a hely, az életük egy kis részévé vált. Utolsó menedékül szolgált ebben a rohanó világban.
Teltek az évek, a tortákon már tizenhét gyertya állt. Hogy múlik az idő. Hogy múlik minden. A két gyermek is egészen megváltozott. Felnőttek. Akkor került oda a traktor roncsa is a búvóhelyükre. F családjáé volt eredetileg a gépezet, de a hosszú évek alatt felmondta a szolgálatot. Apja úgy gondolta tökéletes helye lesz majd a menedékben. És valóban úgy is lett. Egy meleg nyári este történt, hogy ők ketten még kint játszadoztak a mezőn, s hirtelen lett korom sötét. Bár ismerték az egész telket, mint a tenyerüket, nem akartak hazamenni. Kint aludtak a saját házukban. A roncs vezetőfülkéje tökéletes hely volt, hogy megvessék az ágyat. A hatalmas fotelekben bőven elfértek volna négyen is. De ők csak ketten voltak. Egy fiú és egy lány, együtt egy ágyban. Hát így történt, így nőttek fel mindketten aznap este. Hideg éj követte a forró nappalt, a takaró alatt is fáztak. Menedéket keresve bújtak össze, testükkel melegítették egymást. A gondolatokat tett követte. Tökéletes nap volt az. Bár az emlékek már kezdnek elhalványulni, az a nap örökre megmarad. Akkor azt hitték övék a világ, hogy már minden örökre így marad. Ott ama kicsiny hely rejtekében…
― És vele mi lett? Hova tűnt M?
― Változik a világ… Megváltoztunk mi is. Én a szüleimmel a városba költöztem, én onnan Pestre kerültem tanulni. Később munkát találtam és letelepedtem. Elég gyenge vége lett így a kalandos történetnek. De úgy érzem így kellett lennie. Rád nézek, és tudom, boldog vagyok. Valahol ő is biztos boldogan él, mióta elköltöztünk nem hallottam róla.
― Téged nem bánt ez, nem érzed, hogy megváltoztatok volna?
― Nem azt semmiképp sem mondanám. Pusztán csak felnőttünk…
