Természetesen mindenki életében eljön egyszer a szabadulás. Ez számomra csak jó pár ezer év elteltével vált igazzá. Hát igen gondoltam magamban, eljött az idő a megnyugvásra, végre megpihenhet a lelkem. Sajnos fent még nem így látták... Amiről tulajdonképpen beszélni szerettem volna az a pillanat amikor földi testem megsemmisült, ezzel új határokat szabva létemnek. Az egész egy merész akcióval kezdődött, mint ahogy az mindig is lenni szokott.
Egy csípős, hideg reggelen kezdődött minden. Egy újfajta ellenséggel kerültünk szembe. Bábmester, így hívta magát. Ereje abban rejlett hogy a feltámasztott holtakat, valóban mint bábokat irányította. Volt két segédje, két új fiúnak számító nekromanta. Velük egyszerű lett volna elbánnom, egy halottnak nagyon nem ártanak a rontások... Azt hittem a bábmester is hasonló kategória lesz de tévedtem...
Akkor már igen nagy csoportban kalandoztunk szerte Ynevben. Mellettem volt Christine a jó képű papnő, Lothar egy paplovag, Hammon a barbár és törzse. Körülbelül húszan lehettünk abban a sötét erdőben ahol megtörtént mindez. Hajnal felé járt az idő, az erdő viszonylagos menedéket adott a vihar ellen. Kint csípős hideg szél, arcunkba mart a friss fagy. Mint ahogy sejtésünk beigazolódott, a mester ebben az erdőben lakott valahol. Nem kellet sokat bolyongnunk, a felkelő nap fénye hamar tovaszállt. Ismeretlen sötétség váltotta fel.
-Ez nem az a sima egyszerű sötétség... Érzem ahogy lüktet valami, mintha az egész élne és mozogna.
Nem tévedett sokat a lovagunk. A mesterséges köd ami elnyelt minden fényt, magába szívott mindent. Ahogy közeledtünk az ismeretlen felé, a levegőnek hatalmas súlya lett. Éreztem én is a nyomást a vállamon, ahogy ránk nehezedett az éjszakai varázslat. Egy hatalmas torony tünt fel előttünk. Ahogy felnéztem a csúcsáig, egyből rájöttem miért nem láttuk kintről. Erős varázslat vette körül a környéket. A torony csúcsa a felhőkkel hadakozott. Egy ekkora monstrumot már a várfalakról is látnunk kellet volna. Persze ez semmiség volt a mester hatalmához képest.
Ahogy a barbár testvéreinknek sikerült megsemmisítenie a kaput, beléptünk a hatalmas szentélybe. Meglepetés várt bennünket. Nagyon szűk kis helység volt, tízen ha befértünk volna. Középen egy hatalmas csontvázkatona, megmerevedve állt őrt. Mögötte és két oldalán nagy villódzó körök. Rózsaszín lángok csaptak ki belőlük, de csak a körök széle lángolt, belül mint a megrekedt füst áradt szét valami lila anyag. Ahogy közelebb léptem hogy megvizsgáljam, rozsdásan csikorgó vas zörrent fel valahol magasban. Mint azok a gnóm liftek, csak mintha ezer éve nem olajozták volna. Ahogy felnéztem csak a sötétséget láttam. Bambultam fel a messzeségbe, mikor észbe kaptam a mellettünk strázsáló monstrum már lesújtani készült...
Hatalmas elrugaszkodás balra, a nagy kétélű fejsze csak kicsivel kerülte el a lábamat, köpenyemből egy darabot magával is vitt. Nagy démoni üvöltés, a terem belezengett a csontváz őrjöngésébe. Hamar felpattantam, nem akartam még egy ilyen esélyt adni neki. A paplovagunk pengéje felizzott. A penge mélyen behatolt a teremtmény lábába, a tiszta csontot úgy csapta ketté mint a vajat. Az egyik combcsontja sérült meg kritikusan, a lény megingott majd bal oldalára zuhant. A becsapódás felverte a port, jó pár másodpercig tüsszögtek mögöttem. Én kihasználva előnyömet, felkaptam egy kétkezes kalapácsot a földről, s lesújtottam a csontvázra. A koponyájára céloztam, csak kicsivel ment mellé. Jobb válla szétroppant, levált a testről. Ismét hatalmas üvöltés. Egyesek fülüket fogva térdeltek le. Még egyszer le akartam sújtani, de ekkora már egy kényelmesebb ülő pózt vett fel. Bal kezében forgatta fegyverét, s már csapásra készült. Ekkor csattantak el azok az isteni szavak. Christine volt az, ahogy azok elhagyták száját, s befejezte a mondatot, a lény feje körül vakító fehér fény jelent meg. A koponya egyre aránytalanabbá vált, mintha olvadni kezdett volna. Szemgödre úgy megereszkedtek mintha sírna, éles bevágások húztak végig arcán. A fény lassan alább hagyott, aztán eltűnt. A papnő fáradtan zuhant térdre, holott a lény még csak most kezdett bele igazán. Eltorzult arcából félelmet és keserűséget olvastam ki, de szerintem mindenki azt látta benne, amit a szíve látni akart. Nekifutottam egy utolsó rohamozást próbáltam véghez vinni. A csontváz ott ült a hátával a falnak támaszkodva. Könnyen felfutottam a bordáin, s az egyik vállába kapaszkodva, rövid kardommal elkezdtem a nyakszirti csontokat csapdosni. Egy darabig be is jött, de aztán a szörny felocsúdott, még ép kezével felém kapott. A derekamnál ragadott meg. két szeme elé húzott hogy jól megnézhessen. Én pedig belenéztem azokba az eltorzult, síró bohóchoz hasonlító szempárba. Könnyen meglehet ő üveges sötét, halott szemeimből nem sokat tudott kivenni, de én láttam mindent. Láttam a múltját a szörnynek, amikor még ugyanolyan ember volt mint mi. Egy kis földje volt valahol északon, rendes dolgozó farmernek tűnt. És most itt él magányosan a mester parancsait követve. Szánalom és együttérzés volt amit akkor éreztem, egy picit rám hasonlított. Egy olyan életet él amit nem ő választott. Megváltásnak szántam a halálát, erősen megmarkoltam a kalapácsot és pont a két szem közé céloztam. Nagyot reccsent ahogy a fém utat tört magának a csontban. Kis csontszilánkok repkedtek mindenfele. Egy nagy lyukat vájtam ezzel összekötöttem a két szemgödrét. Keservesen felkiáltott. Hangja betöltötte az egész erdőt. Egy utolsó sikoly gondoltam, s végleg kimúlik. Sajnos nem volt elég a vesztéhez az én erőm, megsebezve bár de még harckészen vette fel a földről baltáját. Én a földön fekve néztem ahogy szép lassan megindul felém a fejsze. Két szó hagyta el Lothar száját, két isteni sugallat. Egy kalapács repült a csontváz felé. Fényesen izzott, ahogy pörgött a célra tartva bevilágította a tornyot. Hatalmas csattanás hallatszott. Ahogy újra kinyitottam a szemem már csak a csontváz égő fejét láttam, s azt a pillanatot amikor kiáramlott belőle a lelke. Sosem felejtem ez azt a pillanatot. Nagyon sokáig álmodoztam arról hogy egyszer velem is ez fog történni, szép lassan a lelkem kiáramlik megromlott testemből, s felszáll a magasba, akár a mennyek országáig...
Minden ismét sötét lett. csontok hevertek szanaszét az előbbi harcmezőn. A barbárok felmérték a veszteségeinket, egy ember sérült meg, ő is csak könnyebben. Ahogy közelebb léptem az egyik vibráló körhöz, mélyen belenéztem a közepébe, mint egy örvény úgy úszott középen a lilás köd. Megbabonázott, percekig csak merengtem, némán álltam ott. Ahogy hozzáértem éreztem annak mindent beszippantó erejét, egyre csak húzott magához míg végül belementem. Minden elnyelt a lilás füst, körülöttem rózsaszín csíkokban körözött az idegen anyag. Pár másodpercig tartott mindez, ismét egy sötét szobában találtam magam. Ez a sötétség sokkal ismerősebb, sokkal otthonosabb volt. Valódi sötétség... nem messze tőlem valami megszólalt. Egy ismeretlen alak horkolt, nyugodtan feküdt ágyában, mintha ő nem is vette volna észre mi történt az előcsarnokban. Ahogy megmozdultam könyökömmel azonnal felborítottam valami üvegcsét a mögöttem lévő asztalról. Megtört a csend. Az idegen villámgyorsan kiugrott ágyából, tekintetét rám szegezte. Halkan mormolt valamit, majd ujjaival felém mutatott. Egy támadó varázslat volt az, valami rontásféle. Rajtam nem hatott ugyan az átok, ahogy felnéztem akkor vettem csak észre, az előbbi sötétség helyett most mindent betöltött a napfény, a világosság...
Vakítóan fehér volt minden. Próbáltam nem belenézni a fénybe, de az mindenütt ott volt. Több másodpercig csak álltam ott, paralizált az elmetrükk. Valóban csak trükk volt, egy nagyobb ütést kaptam az arcomra az hozott vissza. Mire visszajött a kép, lent voltunk a főtoronyban. Mindenki ott volt, az egész csapat felsorakozott mögöttem. Szemükben félelem és a megkönnyebbülés sóhaja ült. Ha ilyen könnyen pusztította volna el a megölhetetlent, ugyan amit tett volna velük? Sajnos nem tartott sokáig e meghitt hangulat. Ahogy felnéztem, messze a feketeségben valahol a torony tetején ismét megjelent a fény. Ez most nem olyan fény volt, teli volt élettel. Az eget láttam... Szép lassan indult meg egy repedés, majd cikázva egyre gyorsulva húzott végig a torony falán. Ahol évekig masszív kőfal állt, most egy perc alatt semmivé foszlott. A lehullott törmeléket elnyelte a föld. Mire feleszméltünk már a nyílt füvön álltunk mind. Felettünk minden olyan világos volt, nyoma sincs már a sötét varázslónak. Hol vagyunk? Akartam kérdezni, de mire kijött egy hang is a torkomon már megszólaltak a harci dobok...
Kürtszó követte a ritmikus dobolást. Megkezdődött a hajtóvadászat. Mi mint űzött vad indultunk meg az erdő felé, arra amerről egykor jöttünk. Ismeretlennek tűnt most minden, mintha a fák megváltoztak volna, minden sokkal szürkébb és sötétebb lett. Már vagy fél mérföldnyire lehettünk kiindulási helyünktől, de a ritmust még mindig hallottuk. Szívem egyre gyorsabban kezdett verni. Különös mivel a szívem már nagyon régóta nem funkcionál, csak úgy néha néha dobban egyet. Hátranéztem, de meg is bántam. Több száz élő csontváz futott utánunk, valószínűleg a csontok ropogása adta ki ezt a feszített ütemet. Ahogy a szemükbe néztem, nem volt ott nyoma semminek, elátkozott lelkek voltak ők, várva a soha el nem jövő szabadítást. Akkor nagyon is magamra ismertem, ott voltam bezárva régi testembe, de nem éreztem magam otthon. Máshol kellene lennem, egy szabadabb világban messze minden emberi szenvedéstől. Akkor fogalmazódott meg bennem a szabadság, a szabadulás eszméje. Mellettem valaki összeesett. Odafutottam, fölsegítettem. Azok a bábok már csak pár méterre álltak tőlünk. Minden erőmet beleadva taszítottam egyet szegényen, sikerült elkapnia az ütemet, már futott is tovább. Ők viszont elértek engem. Legtöbbjük rozsdás kardokat forgatott, az egyik ilyen támadt rám. Ösztönösen nyújtottam magam elé a kezem, csak utána vettem észre mit is tettem. Bal karom könyéktől lefele élettelenül zuhant a földre, és porrá lett. Eljárt felette az idő, csak halogatni lehet a pusztulást. Minden erőmet beleadva hatalmasat rúgtam előre, a legtöbbjük hanyatt esett, ez adott újabb lendületet a futáshoz. Lehet hogy nem én voltam a leggyorsabb futó közülünk, de e legkitartóbbnak most mégis én látszottam. Esteledett mikor megálltunk egy picit pihenni. Még a legjobb futóink is a földre zuhantak. Egyedül én bírtam állva, én kinek nem ártott már a természet... Ott akkor azt mondtam: Pihenünk egy kicsit, amott láttam egy kisebb völgyet, ott fel lehetne őket torlasztani, egy robbantás lenne az egész. Többen helyeseltek, de akadt egy aprócska hiba a tervemben, ugyan ki fogja felrobbantani őket? Én már tudtam a választ. Szerettem volna egy utolsó hőstettel elhagyni a világot. Nagy szenvedések árán jutottunk fel a völgy bejáratához. Legtöbben már nem bírták tovább a hajszát, néhány barbár már oda is veszett. A végső kimerülés határán álltak valamennyien. Előszedtük az összes gyúlékony, robbanékony tárgyat leltárunkból. Próbáltunk minél nagyobb robbanást előidézni. Ha szerencsénk van még a hegy is megindul majd. Nem volt sok időnk, ismét felerősödött a démoni dobszóló. Először úgy terveztük, egy hosszabb zsineggel talán időzíteni tudjuk majd a robbanást. Nem így lett. Valakinek itt kell maradnia ez nem kérdés. Találtam egy kisebb tükröt valamelyik táskában. Belenéztem de nem láttam magam, csak fakó kép volt minden. Minden mi egykor szép volt mára már megsárgult, elárvult, az idő vasfoga mindent tönkre tett. Nem láttam tovább értelmét hogy itt maradjak. Utoljára elköszöntem mindenkitől aki még valaha fontos volt számomra, a régi ismerősök úgyis mind fent várnak rám. Mindenki elindult már csak én maradtam ott, egyedül elgondolkozva az éjszaka homályában. A dobszó egyre erősödött, szívem ismét felgyorsult. Csak egy lövésem lesz, muszáj időben cselekednem. Már láttam őket a távolban, izzó kék aura világította meg mindet. Ez lehetett talán a varázsló igazi ereje, minden élőhalott az ő szavát követte. Felnéztem az égre, ugyanezt a kék fényt láttam magam felett is. Ezek szerint így tudott minket követni, egy jelet dobott rám, a csontvázak biztos ezt követték. Nos most már itt vannak, és ha én elpusztulok ők sem mennek tovább. A csapatom tehát megmenekült. Az egyik puskaporos hordón ültem, vártam hogy közelebb jöjjenek. Próbáltak minél nagyobb ívben körbe venni. A gyűrű egyre csak zsugorodott, egyre közelebb jöttek. Másfél lábnyira volt tőlem az egyik, rámosolyogtam mikor meggyújtottam a fáklyát. Itt van hát, eljött a vég... A robbanás mindent elpusztított, eltűnt élő és élettelen a föld színéről. Kívülről láttam magamat, az egész hely lángokban állt. Örömmel nyugtáztam hogy minden sikerrel zárult. Így lett vége földi létemnek, így sikerült megszabadulnom a démoni erőktől.
Legalábbis egyenlőre...
