Most hogy van időm mindenre, hagytam egy kicsit arra is, hogy elgondolkozhassak az élet értelmén, és egyéb bölcsességeken. Amiről most szeretnék egy pár sort megírni, az is egy ilyen délután szüleménye.

Vannak dolgok, amiknek meg kell történniük, és vannak, amik csak rajtunk múlnak, hogy rá merünk e térni arra a bizonyos nehéz útra, általában mindkettőt boldogság, és öröm követi. A kérdés csak az, hogy észre tudjuk, e venni mi függ a sorstól és mi tőlünk.

Vegyük példának a szerencsejátékokat. Állítólag ott is a szerencse dönt el mindent. A kérdés csak az merünk e játszani a szerencsénkkel. Biztos sokunkkal megtörtént már, bekapcsoljuk a televíziót és pont a lottóhúzást csípjük el. Én magam nem lottózom, hülyeségnek tartom, és ha belegondolok, mennyi pénz folyik be ebből, az a pár százmillió már nem is pénz. Tehát ott ülünk a tv előtt, és nézzük, ahogy peregnek le a számok. Velem talán kétszer történt meg hogy négy találatom legyen az ötből, azokkal a számokkal, amiket sohasem tettem meg, nem mertem megtenni.

Ez nem a legjobb példa volt, itt anyagi javak is belefonódnak a képbe. Emelkedjünk hát fentebb, az érzelmek világába. Még most is fáj arra gondolnom, miket adott elém a sors, és miket hagytam ki én. Lehet, most szubjektív leszek, nemrég történt velem is hasonló eset. Ebből indulok most ki én is. Talán a sors keze hozott vele össze, emlékszem még azokra az ártatlan mondatokra, amik most ide vezettek. A nyári beszélgetésekre, azokra az őszinte szavakra. Az hogy most mégis minden máshogy alakult már mind az én hibám. Az a pont ahol már semmi sem segít, ha az egyén nem tesz érte. Tovább lépve viszont azt látom, rá még újabb csalódás vár. Meg is történt, talán a sors akarta így. Most viszont minden az egyénen múlik… Áll hát a sötét torony, s a tetején most ő sétál. Balra tőle az igaz szerelem várja, jobbra pedig csalódások sokasága. Amikor hátrálni próbál, megnyílik mögötte a feneketlen mélység… Az emberek életében mindig lesznek úgynevezett forduló pontok, jók vagy rosszak, a kérdés csak az, hogy mennyi benne a saját szerepünk. Hogy megmerjük e próbálni még egyszer, hogy rámerünk a lépni arra a nehezebb útra. Sajnos sokszor nem, s ezzel okozunk fájdalmat magunknak, vagy talán másoknak is. Nem mintha számítana valamit a szavam, de annyit el tudok mondani, hogy igenis harcolni, kell, rá kell lépnünk arra az útra. Hiszen ha sikeresen végigmegyünk rajta mienk lesz minden, amit valaha is kívánhattunk volna. Sokak nem merik ezt megtenni, félnek, hogy elbuknak majd az úton. Ha valamiben igazán hiszünk, az sikerülni fog. Most amúgy sem csak tettekről, most érzelmekről, gondolatokról van szó.

Végszóként írnám le, ezek a kapuk mindig jelen vannak az életünkben. Észre kell őket venni és át is lépni rajtuk, vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, de amíg hisszük, hogy a jövőnk bennünk rejlik, addig igen is van értelme harcolni, küzdeni a szebb és jobb életért.