Where the realms begins.

Ahogy múlik az idő, ahogy rohannak el a évek. Úgy változik meg körülöttem minden. A föld egyre öregebb lesz, a táj egyre csak sárgul. Lassan múlik el minden, hogy ne érzékeljük az idő múlását. De, ha valaki odafigyel, igen is lehet látni a jeleket. Szétnézek és látom hogyan bomlik, hogyan pusztul el alattunk a világ. Persze vannak szebb pillanatai is, amikor egy utolsót rúgva még egyszer kizöldül minden. Vajon meddig fog még tartani ez az álca, meddig húzza még a világ? Körülöttem minden változik napról napra, csak egy dolog örök. A magány, a szomorúság. Ismertem egy embert aki még a szomorú becenevet is magáévá tudhatta. Egykoron nagy harcos volt ő, igazi lovag. Nemesi család sarja, mindene megvolt ami csak kelhetett. Ő mégsem találta meg a boldogságot. Három éven át barangolt szerte Yneven, állítom már mindent látott. Akkoriban még ő is hitt a boldogságban, azt remélte valahol el van az rejtve. De nem találta meg soha. Legalábbis eddig még nem találta meg, s bár ideje akad bőven, kétlem hogy valaha még egyszer a keresésére indul. Hogy is hívták? Sadun... Sadun Trist. Ez a "trist" jelző a bánat szinonimája, mindig is ott marad. Állítólag ő maga találta ki, és valóban jól is hangzott. Ő maga egyszerre volt félelmetes, kedves és barátságos. Mikor én megismertem már nagyon régóta börtönbe volt zárva. Saját teste börtönébe. Jól lehet lelke már több ezer éves is megvolt, teste melyet egy ősi varázslat tartott még mindig egyben, nem engedte el. Varázslat, ugyan. Ki akarna egy ilyen átokkal élni? Átok volt az, s talán még mindig hordozza jeleit. Lelke még ma is kint vándorol valahol, kint a rideg világban. Sokáig gondoltam még rá miután elváltak útjaink, reméltem egyszer megleli a boldogságot. Ennek már több mint harminc éve is lehet, akkor láttam őt utoljára, Medivh tornya előtt. Kezet fogtunk, én be az épületbe, ő pedig el a messzeségbe. Azóta nem hiszem hogy van még boldogság a földön, de ha mégis akad ő megtalálja azt. És majd ott fent, igen közeleg már az óra, elmeséli nekem kalandjait. Így zárom most le könyvem gyászos lapjait. Tele reménnyel, bizakodással vágok neki az ismeretlen útnak. Az útnak ahova mind eljutunk majd egyszer...