Hideg csípős szél fújja arcomat, odakint tombol a szél. Egy kis vonatállomáson vagyok épp, idehozott az utam. A következő vonatig még fél óra van, megőrjít a várakozás. Jobb lenne mar túlenni mindenen, egy kis pihenésre vágyom. Kilépek a sötétségbe, elrejtenek a vagonok árnyékai. Hiába van most hideg és sötét, jólesik ez a komor táj. Az egyik bennálló vonatnál menedékre találok, itt fagyoskodom végig a maradék időt. Behunyom a szemem, képeket látok. A megfakult múlt emlékeit. Milyen szép idők is voltak azok, s milyen zord most minden. A fagyos idő eszembe juttatja a szép nyári estéket, mikor a tűz égett bennem, mára már eltorzult fantom kép csupán, a lehullott hó örökre belepte tán. Mikor is esett már hó utoljára? Vagy három éve nem láttam már a csodát, s legalább harminc évig nem is fogom talán. Utoljára a levelek hullottak csak le, az ember egy kicsit meghal belül mondani szokták. Ilyen az ősz, minden elvesz az embertől, csak ezt kell túlélni, s jön a karácsony, a szeretet melege. Kit melegít az már ugyan, el vele. Talán majd egyszer eljő még a tavasz, új életet hoz a tájra, talán feléled minden mi egyszer elveszett, de én akkor már nem leszek. Gondolatban már megszűntem létezni, nem látom már a napban a fényt, kihűlt számomra a láng, elveszett a remény. S most ahogy egy hópihe hull az arcomra, lágyan takar be, takarjon be mindörökre. Lehunyom szemem, álmosság tör rám, elfáradtam. Pihenni kéne, pihenni fogok. Erős szél támad, mellettem felkap egy kukát s viszi magával. Valaki elfelejtette elrakni, valaki elfelejtette őt is. Talán valaki majd emlékezni fog még rám. Ugye gondol majd néha rám... Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, körülöttem tombol a hideg szél, tombol a természet, haragszik az emberiségre. Haragudnom kéne nekem is, de nem érzek semmit, belül üres vagyok. Talán így a jó, talán így lesz a legjobb. Nincs is szükségem semmire, sokkal jobb minden így céltalanul bolyongva a világban. Másnak is sikerült már, nekem ugyan miért ne menne. Csak azt felejtem el hogy a más az nem én vagyok, engem valahol elrontottak a tervezésnél. Egy hiba vagyok én is. De a hibák néha megoldódnak maguktól, ezt teszem most én is. Már hallom a halk lüktetést, szívem kezd hosszá szokni a lassú ütemes kattogáshoz. Kezdek eggyé válni a ritmikus lüktetéssel, érzem ahogy kiszáll belőlem a lélek, eggyé válik mindennel és semmivel. Testem megrogy, esetlenül zuhanok a földre. Csak egy picit bealudtam, újra itt vagyok bent. Ahogy közeledik úgy erősödik a kattogás, úgy gyorsul fel a szívem is. Hallom a dudát, ahogy tör előre a monstrum, minek nem árt se fagy se szél. Büszkén halad előre, dacolva a természettel. Talán csak én nem tudom felvenni a harcot az élettel, talán bennem van a hiba, nem tudom. Majd a végén minden kiderül. Lassan közeleg már az óra, érzem ahogy lelassul az idő. Most következik a kínos várakozás, de már nem kell sokat várni, eljön a változás. Kitudja lehet így lesz a legjobb, lehet nem. Pár perc és minden kiderül. Minden ugye? Ismét beindul a ritmikus búgás. Nagyot szisszen a gépezet, indulni készül. Indulni készülök hát magam is. Kihúzom magam, megigazítom a kabátom. Ha már jönnie kell hát legyen méltó hozzám. Szinte már látom a megnyugvást, a csendet, a magányt. Üldöz a jelen keserűsége, bánt hogy tehetetlen vagyok a törvényivel szemben. Isteni kéz alkotta meg ezt a világot, de ördög volt az aki minket teremtett. Bizony a világ már rég nem olyan mint ahogy azt gyerekként megálmodtuk. Közeledik hát a végzet, érzem minden felőrlő erejét. Szemembe vetít a vakító fény, sugarai eltompítják a látásom. Szép lassan megszűnik minden kapcsolat a túlvilággal. Talán ez már a vég? Nem az még nem jött el. Még kell hogy legyen egy esély. Mindig van egy másik út, mindig tudunk nemet mondani. Egyszer talán majd tényleg el kell hagynom e kietlen zord világot. De arra még várnom kell. Még nem végződött be minden, még hátra van az utolsó felvonás. Ilyen gondolatok jártak a fejemben mikor hagytam elsuhanni, tova a sötétségbe. Szép lassan elhal a zaj, nem marad ott más csak én.
Csak én.
