Tikkasztó a hőség, a nap magasan száll. Délre jár. Sehol egy felhő, egy árnyék. Körülöttem puszta tartomány, szántó ameddig a szem ellát. Lovam patája pattog a kockaköveken. Síri csönd. Egyedül vagyok. Macskaköves út vezet végig, a messzeségben egy erdő képe tűnik fel. Szegény hátas nem bírja már sokáig a meleget. Meleg van? Nem tudom, nem érzem a hőséget. Nem érzek semmit... Előttem nagy erdő terül el, zöld minden teli élettel. Ahogy közeledek madár neszezésre leszek figyelmes. Igen ez az erdei élet. Minden él körülöttem, lélegeznek a fák, csak én nem... Az egyik fa ágán két mókus játszik. Fölöttük madarak ülnek, s énekelnek. A távolban egy farkas suhan el, alig kivehető az alakja, előlem menekül. Magányos farkas vagyok én is...
Akkor nagyon lassan akart telni az idő. Persze a régi idők, a szeretteink gyorsan tovaszálltak. Szegény Catherine. Alig húsz évet töltöttünk együtt. Persze már vártam mikor fog bekövetkezni, mikor jön el az ideje egy újabb elmúlásnak. Most egy járvány képében talált meg a sors. A kis falu ahol éltem épp fénykorát élte. Háború idején minél több élelmet próbálnak felvásárolni a parasztoktól, nekünk sok volt és sokat is adtak érte. A sok pénz a régi épületek felújítására ment el. A környék megszépült. Még most is ott pompázik üresen valahol sok száz mérföldre mögöttem. Senki sem élte túl a fertőzést. Mint pestis húzott keresztül a városon, két nap kellet hogy kiürítse a központot. Egyedüli túlélőként bolyongtam, eltemettem mindenkit. Minden egyes sírt kiástam, nevük remélem sokáig fent marad. Azóta barangolok újra. Újabb élet után kutatva. Ez már nem az első eset hogy újra kell kezdenem. Szám szerint az ötödik azt hiszem. Ötödjére vesztek el mindent. Szívem már rég nem funkcionál de most talán meg is fog kövesedni. Szörnyű létet szánt nekem a sors, túl sokat éltem már meg. Öt ember helyett éltem meg egy életet, s talán most már nekem is elég. Félek mennyit kell még megélnem, hány embert kell megismernem, megkedvelnem és elvesztenem. Ördögi kör, ördögi varázslat testem... Elképzelhető az is hogy nem vállalom be még egyszer. Eleget szenvedtem már. Át kell engedni a teret a fiataloknak. De, nem. Nem adhatom fel. Ha most kiszállnék, a maradék öntudatom is elveszne. Elveszne a hitem, hogy még mindig ember vagyok. Ember vagyok? Amíg hiszem, hogy élek, hogy ez az élet addig igen. Nem szabad letérnem erről az útról. Hát akkor hajrá, vágjunk bele újra...
Estére jár már az idő, a nap régen lement. Nyugszik minden, halk az erdő. Csak a fáklya fénye mutatja az utat. Lángja meg meg csillan a fényesre taposott köveken. Gyönyörű fényjáték... Játék csupán. Kisebb képek vehetők ki a köveken. Mint egy vetítés, életem eseményi jelennek meg előttem. Ahogy fentebb nézek itt van a jelen, lovam árnyéka játszik a lobogó tűzben. Egy picit előrébb ha nézek az már a jövő... Egy alaktalan kép a félhomályban, kis foltok játéka a sötétségben. Én leszek az az ember aki egyedül járja majd ezeket a sötét utcákat minden este. Már várom is hogy bekövetkezzen, legyek az a sötét árny az éjben. Egyszer eljön majd az idő mikor nekem is bevégeztetik, de addig is tennem kell amit feladatul adott az élet. Élek, s majd egy kicsit meghalok. Minden megy tovább. De, legalább emberként halok meg. Emberként...
