-Vétkeztem atyám. Félek az Isten ezt most nem fogja megbocsájtani.
-Isten színe előtt mindent elmondhatsz leányom. Nincs olyan bűn ami alól nem nyerhetnél feloldozást. De csak akkor ha te is akarod.
-Minden azon az esős éjszakán kezdődött...
Borzasztóan zuhogott az eső aznap este. A kis falucska ahol aznap este szálltam, betömörült a kocsmába. Mindenki ott volt. Ülőhely híján a pultnak dőlve merengtem, mikor tágra nyílt az ajtó. Ázott alak jelent meg a sötétben. Belépett, s pulthoz sétált. Páncéljából csurgott a víz. Köpenyéből felmosó rongyot készített az időjárás.
A mellvértjére festett jelet talán mindenki ismerte. A jövevény a Trist család egyik sarja lehetett. Nagyon híres nemesi család Ynevben, talán még maga is ismeri atyám. Szép arca volt. Fellelhető volt rajta az összes családi vonás. Hosszú rendezett haját hátul összefogta. Folyt róla a víz. A teremben ülök egy szót sem szóltak. Némán nézték a jövevényt. Nem is mertek megmukkanni, nagyon ritkán jár erre vendég, és azok sem állig felfegyverkezve. Azok a kevesek akik meglátták benne a nemesi vért, tiszteletteljesen leborultak előtte. Valamennyien követték őket.
-Semmi baj... -mondta a lovag. -A nevem Sadun, a Trist család sarja. Hosszú út áll mögöttem, és még ugyanennyi előttem is. Muszáj volt megállnom ebben az időben, a lovam már nem bírta a tempót. Szállást szeretnék kérni ma éjszakára. Valami étel is jól esne, meg a lovamat is rendbe kéne hozni. Természetesen szeretném mindezt kifizetni, továbbá legyen a következő körre mindenki a vendégem.
Boldogan teltek el a következő órák. A jó bor mindenkiből kihozta a jókedvet. Én megpróbáltam közeledni az idegenhez. Beszélgettünk a világ dolgairól, hogy állnak a háborúk, a király egészségi állapotáról. Alapvető témákat hoztunk csak fel. Jó néhány kör után egy picit személyesebbre váltott a hangulat. Megtudtam hogy a Trist család kihaló félben van. Hat testvér közül csak kettőnek sikerült fiút nemzenie. Valami átokról beszélt. A két gyerek közül viszont már csak ő van életben. Unoka testvére néhány éve eltűnt, amikor kigyulladt az egész birtok. A család meghalt, de az ő holttestét nem találték sehol. Sadun egyedüli fiú örökösként maradt. Csak ő vihette volna tovább a Trist nevet. Ő viszont még nem találta meg az igazit. El sem tudja képzelni atyám milyen boldog lettem a szavak hallatára.
Már hajnalodott mire elállt az eső. Az emberek fáradtan bandukoltak házaik felé. Csak a lovag és én maradtunk a fogadóban. Mindketten átutazóban voltunk, a szállásunk az emeleten. Mielőtt átalakították a házat, az emeleten lehettek a hálószobák. Az én szobám a kettes volt, a lovagé a hármas. Pár perc mozgolódás után, fel is fedeztünk egy átjárót a két haló között. Leültünk az ágyára és tovább beszélgettünk. Nagyon kedves, udvarias fiatal ember volt. A háború még nem törte meg lelkét. Ahogy múltak az órák egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ebben a bor is nagy szerepet játszott. Mindketten elálmosodtunk, és nagyon messze volt az ágyam. Aznap éjjel együtt voltunk, atyám. Sosem fogom elfelejteni azt az estét. Minden jól ment, én keltem fel hamarabb másnap. Reggelit hoztam fel lentről, leraktam az asztalra a tálcát. Odamentem hozzá hogy felköltsem. Ekkor történt meg a baj. Sadun bár nem mutatta ki, örökös rettegésben élt. Éberen kellet aludnia és egy kést mindig rejtett a párnája alá. Ez a kés volt az amely a hasamba fúródott. Épp csak megérintettem a fejét hogy csókolhassam. Ő reflexből felém rántotta tőrét. A becsapódás elkerülhetetlen volt. Mélyen belém hatolt a penge, a markolat verődött a hasamnak. Elállt a lélegzetem. Ő is megijedt. Tágra nyílt szemekkel nézte tettét. Nem haragudtam rá. A harcosok élete ilyen. Szemében könnycsepp jelent meg. Ő az ágyban feküdt, én fölötte. A térdemen támaszkodtam. Nem akartam meghalni. Akkor indult be az az ösztön amiről már sokat hallottam. A testem fölötti irányítást átvette valami megfoghatatlan erő. Mint külső szemlélő voltam csak jelen. Kezem a mellkasára csúszott. Tenyerem hevülni kezdett. Zöld fény csapott elő ujjaim közül. Sadun arca görcsbe rándult. Rángatózott fogásom alatt. Éreztem ahogy az erő visszatér belém. Elszívtam minden életerejét. Megöltem őt atyám. Ért engem? Az utolsó Tristet. Megöltem egy családot. Megöltem azt aki hozzám jó volt, aki szeretett...
Várjon itt még nincs vége a történetnek. Ezt csak azért mondtam el hogy megértse majd a következő cselekedeteimet. Mint az már kiderült én egy boszorkánymester vagyok. Egyike talán Ynev legjobbjainak. Atyám, én aznap nagyot vétkeztem. Megtagadtam a létezés szabályait. Megtagadtam a teremtés tanítását. Megtagadtam Istent. Hosszú órákon át tartó rituálék sorozata következett. Tudja mi lett? Feltámasztottam. Először megállítottam a testében a romlást. Majd démoni erőket hívtam hogy segítsenek nekem feltámasztani. Terven bevált. Létrehoztam egy élőhalottat. Persze először olyan volt mint minden közönséges zombi. Rám mint mesterére hallgatott. Pár szóból álló parancsokat hajtott végre. Egy báb volt csupán. Én ezzel nem elégedtem meg. Két éven át vándoroltunk titokban. Mindenhol a kiskapukat keresve. Sokszor hegyeket másztunk meg hogy átszeljünk néhány határt. Nagy hatalmú nekromantákat ismertem meg. Egy utolsó rituálé meghozta munkám gyümölcsét. Sadun visszakapta mindazt amit én elvettem tőle. Először személyiséggel ruházták föl. Majd régi emlékeit nyerte vissza. Újra ember volt. Egy ember aki meghalt, de most visszatért. Minden megvolt ami emberré tette. Sosem felejtettük el azt az estét. A reggelre mindketten szomorúan emlékezünk, de talán ez volt csak a kezdet. Egy kötelék alakult ki közöttünk. Én voltam a gazdája, mégis ő volt az én vezérem. Követtem őt mindenfelé. Látja uram? Mégsem vagyok én olyan jó kislány.
Ennek persze már majdnem húsz éve. Minket szétválasztott a sors, de hiszek benne hogy még most is él. Meghalni már úgysem tud. Magányosan járja a világot. Remélem egyszer megnyugvást lel. Látja atyám, így dacoltam én annak idején a természet erőivel...
SnovVMaker
